Semmelweis, a meg nem értett zseni

Semmelweis reflexként emlegetik az orvostudomány ma gyógyító képviselői azt az automatikus emberi magatartást, amelynek lényege az új információ elutasítása rögzült normák, hiedelmek vagy paradigmák miatt. A tudományban ez a tények automatikus elutasításának felel meg, megfontolás, vizsgálat, kísérletezés nélkül – fogalmazta mega Péterfy Kórház-Rendelőintézet Sebészeti osztályának vezetőjea Semmelweis Ignác munkásságáról és hányattatott életútjáról tartott előadásában. Langer Róbert professzor Semmelweis életútjának ma is égetően időszerű tanulságait is összegezte a megjelenteknek, számos kevéssé ismert ténnyel is kiegészítve és érthető struktúrába illesztve a világhírű magyar orvosról keringő információtöredékeket. A tudományos előadássorozatot dr. Sásdi Antal főigazgató nyitotta meg.

 

A fiatalon elhunyt magyar orvos a reformkor előtt született és a kiegyezés előtt halt meg. Német ajkú családba született 1818-ban a Tabánban, abban az épületben, amely ma az Orvostörténeti Múzeumnak ad otthont (itt volt igazgató a rendszerváltásig Antall József néhai miniszterelnök is, akinek múzeumigazgatóként szintén szerepe volt Semmelweis pályaívének kutatásában). 9 testvére volt, és szomorú érdekesség, hogy mindnek más helyesírással anyakönyvezték vezetéknevét. Ignác Bécsben apja kérésére jogot kezdett tanulni, de a következő évben már az orvosi karon folytatta tanulmányait. Az eredetileg belgyógyásznak készülő, tehetséges és elszánt fiatalember végül a szülészetnél kötött ki: először fizetés nélkül járt be az egyetem klinikájára, majd 1846-ban nevezték ki tanársegédnek a bécsi közkórházban (az AKH-ban). Frissen szakvizsgázott orvosként megbotránkozott azon, hogy milyen félelmetes arányban haltak meg a szülő nők gyermekágyi lázban. (200 egészséges asszonyból 36-an pont abban a hónapban, de volt idő, amikor minden 3. nő elhunyt).Mindez olyan veszélyessé és hírhedté tette a gyermekáldást, mint a tüdőgyulladást.A korábbi adatokkal összehasonlítva még riasztóbb és érthetetlenebb volt a helyzet: miközben az előző 70 év átlagában 1-3%-os volt a szüléssel összefüggő halálesetek aránya egy írországi adat alapján, Bécsben a halálozás az egyetem Patológiai Anatómia Tanszéke létesítése utánközel 10%-osra (sőt, akár 15% körüli értékre is) ugrott. Akkor még senkinek nem tűnt fel az ok, azaz, hogy amint a medikusok boncolni kezdtek, majd átmentek a klinikára beteget vizsgálni, vitték is az anyákhoz a végzetes kórt.  Egyes hónapokban az anyák 35%-a (sic!) hunyt el,és történt ez kizárólag azon az osztályon, ahol nem bábák, hanem orvosok vezették le a szüléseket. Az intézménynek olyan rossz híre volt már, hogy a kétségbeesett terhesek már inkább az utcán szültek, annyira féltek a haláltól. A jómódú polgárok pedig minden esetben otthon adtak életet utódaiknak.

„Napi 30-40 szülés zajlott, igazi nagyüzem volt. Keveset beszélünk arról, hogy nemcsak az anya halt meg, hanem újszülött gyermeke is” – hangsúlyozta Langer professzor saját információs gyűjtését is összegezve. „Semmelweis Ignác eltökélten kereste a „járvány” okát: elemzéseket készített, vizsgált minden külső körülményt, sőt a spermiumot is „gyanúba fogta”, hogy kiderítse a választ a rengeteg szenvedéssel járó betegség mögött meghúzódó miértekre. Észrevette például, hogy többen menekülnek meg mind a koraszülöttek, mind a többedszer szülő anyák és gyermekeik közül (hiszen mindkét csoportot kevesebbszer vizsgálták). Megfogalmazta, hogy a fertőzés kizárólag a kórházban terjedt, a városban nem. Megfigyelte, hogy amikor 1846 őszén nyaralni ment, akkor sokkal több lett a túlélő. Amikor 1847 tavaszán ismét munkába állt, megint megugrott a gyermekágyi lázas (azaz vérmérgezéses) betegek száma. Tapasztalatait azonban sajnálatosan csak 15 évvel később írta le. Mégis barátja, a kórboncnok Jacob Kolletschka vérmérgezéses halála (ujjának megvágását követően) volt szükséges ahhoz, hogy rájöjjön: a végzetes mérgezés nemcsak a nőket, hanem mindenkit fenyeget. „Az okot Semmelweis a hullaméregben vagy bomlott szerves anyagban adta meg.” Ezzel szinte párhuzamosan érte a felismerés: az anyák halálának oka ő maga” – fűzte hozzá Langer Róbert.

A felismerés életmentő volt a betegek számára, mint ahogyan az is, hogy a klórvizes kézmosás megszünteti a kézen a boncolás utáni hullaszagot. (A boncolással is foglalkozó orvosok kezének rossz szaga volt, és Semmelweis ez ellen akart tenni, amikor Justus von Liebig német vegyész tanácsára klórmeszes (ma hypós) kézmosást alkalmazott.) Semmelweis ennek alkalmazása közben jött rá arra, hogy a klór a fertőzést okozó szennyeződést is megöli. Híres tábláját a kézmosás kötelezővé tételéről kb. ebben az időszakban tette ki. A kézmosás bevezetése szinte azonnal a korábbi – a 70 évig jellemző, a bábás szüléseknél mért – szint alá vitte le a halálozási rátát. Később, egy újabb tragikus esetsor után jött rá arra, hogy az egyes betegek között is kezet kell mosni, és ekkor kirakatta a lavórt az ágyak végébe. Már olyan hónapok is lettek, amikor egyetlen anya sem hunyt el.Az élet ezután folyamatosan „szolgáltatta a bizonyítékokat”: például egy ismét felszökő halálozási számnál kiderült, hogy a kézmosási szabályt ismét megszegték.

Budapestre 1851-ben visszaérkezvén Semmelweis első fizetetlen munkahelye a Rókus Kórház volt. Ő volt a főnök, bevezette a kézmosást, a bécsinél jóval nagyobb számú betegen tudta igazolni korábbi következtetéseit. De sajnos ekkor nem írta ezeket le. Később a pesti orvosi egyetemen 10 évig dolgozott, mint tanszékvezető.

Semmelweis találkozott egy problémával,felismerte, elemezte, és megtalálta rá a megoldást. Bevallottan sokkal több boncolásban vett részt, mint kortárs szülész kollégái, és elképzelhető, hogy e túlbuzgóság vezethetett oda, hogy rá tudott jönni a gond leküzdésének mikéntjére. Ám éppen itt kezdődött az ő személyes kálváriája – hívta fel a figyelmet Langer Róbert főorvos.A professzor cáfolta azokat a legendákat, amelyek szerint Semmelweis Ignác részt vett a forradalomban, és megerősítette, hogy nem foglalkozott politikával. Óriási jelentőségűek azonban Semmelweis házinyulakon folytatott kísérletei a kísérleti kóroktan kialakulása szempontjából: az állatokat gyermekágyi lázas anyák váladékával fertőzte meg, és így a nyulak is elpusztultak. Sajnálatos azonban, hogy ezeket az eredményeit sem írta le. Első elemzéseit csupán 1858-ban, 15 évvel a felfedezése után írta le az Orvosi Hetilapban, ám akkor is csak magyar nyelven, így a világhoz nem jutott el cikksorozatának híre. Végül 1860-ban jelent meg a híres könyve, amelyben részletezte a gyermekágyi láz okát, kóroktanát és terápiáját is.

Ekkoriban agresszivitás, gyors öregedés és furcsa, gyakran hiperaktív viselkedés, kedélyzavarok jellemezték őt. Utóbbiak miatt két héttel a halála előtt, 1865-ben csellel zárták be a bécsi pszichiátriára. A hivatalos verzió szerint ujjsérülés és agyhűdés okozta végzetét, ám a dokumentumok eltűntek, a családjáról pedig úgy tudni, hogy felesége szégyenében morfinista lett és nevet is változtatott, fia pedig kártyaadósság miatt öngyilkos lett. Végül a boncjegyzőkönyv mégiscsak eljutott Antall József kutatói csapatához az Orvostörténeti Múzeumban, és ezekből azt lehet tudni, hogy törések és mellkasi sérülés, illetve ezekből adódó mérgezés vezethetett Semmelweis halálához. Valószínűsíthető, hogy a bécsi pszichiátrián verték a tomboló, szabadulni vágyó magyar orvost.

Későbbi kutatások alapján fény derült arra is, hogy kedélybetegsége a szifilisz melléktünete lehetett, a betegségé, amelyben számos más szülész is szenvedett akkoriban. (Benedek István orvostörténész, kutató világított rá elsőként, hogy a szifilisz végstádiumában szenvedhetett, amikor a végzetes fertőzést kapta.) Erkölcsi rehabilitációja és tevékenységének elismerése évtizedekig, az 1890-es évekig váratott magára, holott az orvosok Pasteur felfedezése óta (1860) már ismerték a bakteriális kórokozókat.

Több okban is összegezhető, hogy a tragikus sorsú Semmelweis munkássága csak jóval halála után nyerte el méltó helyét az orvostörténetben.Langer Róbert a néhai Czeizel Endrét idézve a közlések hiányát, a későbbiekhez képest kisszámú bécsi betegen alapuló adatok felhasználását, Semmelweis hirtelen haragú, lobbanékony természetét és így kevés pártfogóját említette fő tényezőkként, valamint a tényt, hogy orvosok maguk okozták betegeik halálát, amit belátni a 19. században nem volt szokványos vagy elfogadott, pláne, ha azt egy egyszerű módszerrel meg lehetett volna előzni. Végül pedig szakmai féltékenység is közrejátszhatott abban, hogy Semmelweis tanait csak sokkal később fogadták el.

Egy teljes évszázaddal később 1965-ben, Semmelweis halálának 100. évfordulóján hirdette meg az UNESCO a Semmelweis-évet, világszinten elismerve az anyák megmentőjeként számon tartott magyar orvos tevékenységét. Mellszobra ma a Rókus Kórház előtt áll. Hamvai szülőházának falában találhatók. Chicagoban az Orvostörténeti Múzeumban a Halhatatlanok Csarnokában Hippokratész és Pasteur mellett az ő portrészobra is áll.Teheránban és Tokyoban is található szobra. ABudapesti Orvostudományi Egyetem 1969-ben vette fel Semmelweis nevét, kertjében 2003-ban,Tulassay Tivadar akadémikus rektori idejében avatták fel egész alakos szobrát.

(A Prof. dr.Langer Róbert által szervezett tudományos rendezvényenmeghívottként előadást tartott még Gazda István tudománytörténész, a Magyar Tudománytörténeti Intézet igazgatója,akinek köszönhető, hogy Semmelweis Ignác irodalmi munkássága az UNESCO Világörökség részévé vált 2013-ban. Ő a helyszínen egészítette ki a Sebészeti osztály vezetőjének mondandóját. Langer Róbert előadásában emellett számos utalás történt a fent már említett Benedek Istvánra, aki Gazda Istvánhoz hasonlóan elévülhetetlen érdemeket szerzett Semmelweis életútjának és kutatói eredményeinek felderítésében, valamint jelentőségének megismertetetésében – szerk...)