Nélkülözhetetlen a kitartás, a következetesség és a másik ember tisztelete

Mintegy 47 éves munkaviszony után kapta meg a Péterfyért Emlékérmet. Felnőtt életének nagy részét a Péterfyben töltötte, hiszen 1974 óta dolgozik itt.

A Péterfyért Emlékérmet az egyik legértékesebb díjnak tartom, amit valaha kaptam, hiszen szakdolgozóként részesültem benne, ami rendkívüli elismerés – nemcsak nekem, hanem közvetve a hivatásomat választók számára is. Nagy elődökkel és nagyszerű kollégákkal dolgoztam együtt, akár jelenlegi főigazgatónkra, dr. Sásdi Antalra, akár korábbi főigazgatónkra, dr. Budaházy Emilre vagy korábbi ápolási igazgatónkra, Gruncsityné Idára gondolok, de ide kívánkozik a korábbi orvosigazgató, dr. Havasi László vagy az ő elődje, dr. Varga Mária neve is. Nagyon szoros munkakapcsolat alakult ki közöttünk, és kivételes professzorokkal működtünk együtt, kezdve Sárváry András professzortól (a SE Traumatológiai tanszékének vezetője, majd nyugdíjba vonulásáig a Péterfy Sándor Utcai Kórház-Rendelőintézet és Baleseti Központ osztályvezető főorvosa – szerk.) Fövényi József tanár úrig (diabetológus professzor – szerk.) – mindannyian komoly szakmai dicsőséget hoztak a kórháznak.

Ön a dr. Sásdi Antal jelenlegi főigazgató által életre hívott elismerés az első díjazottja. Ma is szakdolgozóként tekint önmagára?

Teljes mértékben. A betegek segítése elsődleges nekem sok-sok, vezetőként eltöltött év után is. Annak ellenére így van ez, hogy ápolástanból ugyan szigorlatoztam a főiskolán, de nem dolgoztam klasszikus értelemben véve ágy mellett, hiszen laboros voltam közel 25 évig egy elképesztően jó csapatban. Minden súlyos beteget ismertünk, és figyelemmel kísértük a laborértékeit, feljártunk az osztályokra, élénk kapcsolatban álltunk a főnővérekkel és az osztályok dolgozóival. Volt olyan kollégám, akivel hosszú ideig együtt kezdtük a napot akkor is, amikor már ápolási igazgató-helyettesként más feladataim voltak, hogy szakmailag friss maradjon a tudásom, felismerjem mindazt, ami az osztályokon, a betegágy mellett problémaként felvetődhet. Nem vagyok a szokások rabja, de szerettem alapos lenni.

Az a benyomás alakult ki bennem, hallgatva a válaszait, hogy a Péterfyben töltött 40 aktív év után ma is hálás mind a jó, mind a rossz tapasztalatokért, és visszanézve sem csinálná másként.

Igen, valóban, pedig véletlenül kerültem az egészségügybe humán érdeklődésű érettségizettként, úgy, hogy már a gimnázium is megterhelte anyagilag a családomat, miután a szüleim korán elváltak. 1971-ben érettségiztem, és biztosan tudtam, hogy el kell kezdenem dolgozni. Egy hirdetés nyomán jelentkeztem az Orvostovábbképző Intézetbe humánpolitikai ügyintézőnek. Endrőczy Elemér professzor (az Országos Laborintézet későbbi igazgatója – szerk.) akkor tért vissza Amerikából, és az ő munkatársaként magatartási és endokrinológiai vizsgálatokat végeztem patkányokon.  Egy hónap múlva szólt a professzor úr, hogy iskolába fogok járni. Nagyon meglepett. Egy hároméves képzés után klinikai kémiai, mikrobiológiai és szövettani asszisztensi képesítést szereztem. Nem gondoltam 19 évesen, hogy a kórélettan és a biokémia fogja kitölteni az életemet. Ez egy olyan különleges világ, amelyet kívülállóként felmérni is nehéz. Egy, az informatikánál sokkal precízebben működő rendszert kell vizsgálni és feltárni a rendellenességeit.

Egy humán érdeklődésű fiatal számára ez elég radikális váltás lehetett…

Igen, az első év valóban borzasztó volt. Az osztálytársaim mind egészségügyi szakközépiskola után kerültek oda, többéves gyakorlattal, laborban dolgoztak. Pokoli nehéz volt, mondhatom, hogy itt tanultam meg tanulni. Később elvégeztem egy hematológiai és transzfúziós asszisztensi képzést is. Nagy hasznát vettem, hiszen az megint egy másik világ volt. Arra már a kiválóknak járó ún. vörös diplomát kaptam. Közben már a Péterfybe jöttem dolgozni. Nagyon fiatal voltam, ezért az OTKI-ban minden hétvégén is bejártam, például patkányokat oltottam. Ide szerződtem, azzal, hogy ennél egy közkórházban csak könnyebb és egyszerűbb lehet az életem. Álmodoztam… Itt ugyanis egyetlen hét múlva beosztottak ügyelni, egyedül voltam egész éjszaka, ami szintén nagyon megterhelő volt. A rendszer úgy működött, hogy a 8 órás munkanap elteltével kezdődött a 16 órás ügyelet, azután megint a 8 órás munkanap következett. Ez volt a labor hőskora, hiszen nem voltak analizátorok, szájjal pipettáztunk, de nagyon érdekes korszak volt.  Ha pedig hibát ejtettünk a laborban, azt mindig őszintén vállaltam, és ennek hangot is adtam, mint ahogyan annak is, ha egy hiba nem nálunk történt. Úgy éreztem, kifejezetten szeretnek ezért. Volt, hogy szérum bilirubin vizsgálatokat végeztem, az volt aznap beosztásomban, és volt egy nagyon súlyos állapotú pancreatitises beteg, aki nagyon besárgult. Megcsináltam a vizsgálatát a többi 150 másik vizsgálattal együtt. Hígítani kellett a szérumot, majd be kellett volna szorozni az eredményt, amit én elmulasztottam, így rosszul adtam ki a leletet. Éjjel 2-kor otthon erre a felismerésre ébredtem, az első busszal mentem is vissza a kórházba. Szerencsém volt, mert a beteg kezelőorvosa volt éppen ügyeletes. Őszintén feltártam a hibámat. „Jó, hogy jelezte” – felelte, hozzáfűzve, hogy meg akarta ismételtetni a vizsgálatot. Azaz, kiderült volna biztosan, és akkor sokkal kellemetlenebb helyzetbe kerülök.

Később is fontos maradt az igazság kimondása és vállalása? Egyfajta ars poeticaként – közösségekben, szakmai szervezetben…

Nem is tudnék sumákolni. Akkor inkább nem mondanék semmit. Persze ez konfliktusokat okoz és féltékenységet is. Hogy meri ezt felvállalni, mit képzel magáról? – ilyen kérdésekkel gyakran találkoztam. De utólag egyiket se bánom. A saját lelki békém ugyanolyan fontos volt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy aki egészségügyben dolgozik, akár orvosként, akár szakdolgozóként vagy gazdasági illetve műszaki területen, annak valószínűleg olyan a személyisége, hogy a saját érdekei elé helyezi másokéit. Ez nálu(n)k a beteg érdeke. Én olyan hosszú ideig éltem ezt meg, hogy a családom és a barátaim körében is tapasztalom, hogy nekem fontosabb az ő érdekük. Többször beigazolódott, hogy ez így van jól. Persze volt, hogy örültem, ha kiálltam magamért. Például nagyon lényeges volt nekem, hogy úgy mentem el nyugdíjba, hogy én jelentettem be. Rengeteget vívódtam rajta, folyamatosan vitatkoztam előtte önmagammal. De tudtam, hogy ha én jelentem be, akkor már nem visszakozom. Hasonlóan fontos lépés, de már sokkal könnyebb döntés volt tavaly novemberben, amikor jeleztem, hogy már nem szeretnék bejárni a Péterfybe.

A Péterfy munkakultúrája és vezetői hosszú távon mégiscsak elismerték e küldetést és szemléletet – hittel és időnként a saját, illetve a családja érdekét is háttérbe szorítva –, hiszen a szervezeti hierarchiában egyre feljebb lépett, míg végül ápolási igazgatóként ment nyugdíjba.

A Péterfynek egészen rendkívüli szervezeti kultúrája van, amelyet még évtizedekkel korábban az akkori munkatársakkal alakítottunk ki. Az orvoskollégák erőteljes szakmaisága óhatatlanul kiemelte a szakdolgozókat, ragadt ránk a tudásvágy és az ismeretek is. Legalább 6-7 olyan osztály volt, a neurológiától az urológiáig, ahonnan egész orvosi iskolák nőttek ki. A szakmaiság mellett a beteg iránt érzett aggódás és a segítés szándéka vezérelt bennünket. Ez a kórházak között is különlegessé teszi a Péterfyt. Sokkal elfogadóbb volt itt a hozzáállás a szakdolgozókhoz. Egyenrangú partnerként tekintett ránk a főorvosi kar. Mindkét főigazgató többször hangoztatta nyilvánosan is, hogy az ápolók és a szakdolgozók viszik a vállukon az intézményt. Véd- és dacszövetségben éltünk a mindenkori vezetéssel a kórház védelmében. Azt szoktam mondani, hogy a zord külső, azaz az épület állapota, rendkívüli belső értékeket takar. Ez ma is így van, és visszajáró betegeink megerősítenek ebben. Soha nem gondoltam arra, hogy innen elmenjek másik munkahelyre, pedig mindig rengeteg munka volt itt. A környezetemben mindenkinek ez volt az élete, a magánéletünk szereplőinek pedig nem nagyon hagytunk más lehetőséget, mint alkalmazkodni ehhez. Ma is őrzünk olyan hagyományokat, amelyeket azokban az években vezettünk be.

A Péterfyért Emlékérem első kitüntetettjeként mit üzenne a mai szakdolgozóknak, ápolóknak, orvosoknak, a ma nemzedékének? Mit tartsanak fontosnak, mi az elmúlt évtizedek tanulsága?

Ma másképp kell megszólítani a kollégákat és a betegeket is. De a jövőben is nélkülözhetetlen marad a kitartás, a következetesség és a másik ember tisztelete, akkor is, ha hibáztunk vagy kellemetlenséggel jár az őszinteségünk.

 

DSC00124

 

Dr. Sásdi Antal főigazgató, Babonits Tamásné, Dr. Flóris István főigazgató-helyettes

 

DSC00299

Életpályája