A sarkvidékek felfedezésének máig ható tanulságai

„Messze volt, és csak a jeget látták: az Északi-sarkról sokáig azt hitték, hogy nyílt tenger, ma már tudjuk, hogy egy úszó jégtábla, amelynek helyzete pontos koordinátákkal határozható meg” – kezdte előadását Langer professzor, részletes képet rajzolva a sarkvidékek történetéről és a legfontosabb expedíciókról, amelyek gyakorta számítottak versenyfutásnak az idővel és az éhséggel.

A 19. századra technikailag megközelíthetővé vált sarkok kutatása intenzíven foglalkoztatta a vállalkozó szellemű tudósokat, hiszen például a Föld legészakibb területeinek hajózhatóvá tétele lerövidíthette volna a kontinensek közötti hajózást. Ehhez az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő ún. Északkeleti és az Északnyugati átjáró átszelésére volt szükség. A Déli-sarkvidék felfedezésében az első komoly eredményeket az eredetileg a déli mágneses pólust hiába kereső James Clark Ross mutatta fel 1839–1843 között, aki az Antarktiszra vezetett expedíciót. Ő fedezte fela Viktória-földet, a róla elnevezett Ross-tengert, valamint az Antarktisz két működő vulkánját — ezeket hajóiról nevezte el Erebusnak, illetve Terrornak.

Langer professzor részletesen szólt „a sarkvidékek sztárjairól”, akik a legjelentősebb szerepet játszották e területek megismerésében, majd megismertetésében: a norvég RoaldAmundsen először hajózott át az Északnyugati átjárón (1903–1906), majd 1910–12-es expedíciójával elsőként érte el a Déli-sarkot 1911. december 14-én.A másik kulcsfigura Robert Peary mérnök-tengerész, aki alkalmazottjával, az afro-amerikai Matthew Hensonnal indult útnak. Szintén történelmi jelentőségű Ernest Shackleton tevékenysége, ő vezette a Nimród-expedíciót a Déli-sarkra. Két fontos szereplő még Scott kapitány, „aki elkésett Amundsen mögött a Déli-sarkról”, a másik pedig Fridtjof Nansen, „akitől mindenki tanulta a sarkok meglátogatását”.

Az első északi kísérletek közé tartozott a brit Sir John Franklin vezetésével indult, tragikus kimenetelű expedíció 129 tagú legénységgel– jól felszerelkezve és rengeteg élelemmel – az Északnyugati átjáróhoz. Ám hajójukkaljégbe fagytak,és végül mindenki odaveszett. 1872-74 között volt osztrák-magyar északi expedíció is, amelynek célja az Északkeleti átjáró felfedezése volt a Bécsi Földrajzi Társaság és a magyar Zichy Ödön hozzájárulásaiból. Itt mindenki osztrák volt, kivéve a hajó orvosát, Dr. Kepes Gyulát, aki Kepes András újságíró kortársunk dédnagyapja volt, és a legénységet elsősorban tokaji bor és citrom keverékével itatta. Mindenki túlélte az expedíciót, egy tüdőbeteg hajós kivételével. Fontos zoológiai és meteorológiai megfigyeléseket tettek, felfedezték és elnevezték a Ferenc József-földet, amely egy jéggel borított szigetcsoport.A magyar szponzor nevét viseli az északi sarkvidékena Zichy-föld, sőt, van egy Budapest-fok is, amely ma Oroszországhoz tartozik. E túra tagjainak járműve is befagyott a jégbe, ezért később élelemmel is megrakott szánokkal, rajtuk csónakokkal elhagyták hajójukat. Kepes Gyula naplója tanúskodik róla, hogy hasig hóban, hónapokig tartó emberfeletti erőfeszítések árán értek át a „jégvilágon”. Orosz halászok segítették őket vissza a szélsőséges körülmények közül a civilizációba.

1870-es évek végétől a 20. század eleji évekig több kísérlet is történt, mindenekelőtt az Északkeleti átjáróhoz, alkalmanként egyre fejlettebb eszközökkel és hajókkal, valamint az utókor számára is fennmaradt vezetőkkel, sőt, néhol legendás alakoknak számító kalandorokkal (pl. Dr. Frederick Cook-ot máig hiteltelennek tartják).

Fridtjof Nansen zoológus, oceanográfus, sarkkutató, később iangol nagykövet volt a következő fontos szereplője az északi sarki tevékenységeknek. Az ő expedíciós csapatának köszönhetően bizonyosodott be, hogy az Északi-sark úszó jégtábla, tehát nem föld vagy állandó jég. Norvég sportemberként sítalpon szelte át Grönlandot. Ő már tudott a Coriolis erőről (a Föld forgásából adódó eltérítő erőről), azaz, esetünkben az ún. sarki sodródás jelenségéről. Pénzt gyűjtött egy expedícióra, vassal megerősített, dél-amerikai fából készülő, motoros hajót építtetett, 12 emberrel és 5 évi tartalékkal indult útnak 1893-ban, Otto Sverdrup és a sífutó Johansen társaságában. Az Északkeleti átjárót követve hajójukkal tervezetten befagytak és sodródtak. A sarki télben szélerővel hajtott generátorok segítségével csináltak villanyfényt! Később a lassú haladás miatt elhagyni kényszerültek hajójukat, így Johansen és Nansen eszkimók kajakjain indult észak felé. (Nem érték ugyan el az északi sarkot, de korszakos jelentőségű megfigyeléseiket később 6 kötetben foglalták össze.) Visszaútjukon is rengeteg küzdelemmel bonyolított útjukon harcoltak az életben maradásért: éltek úszó jégtáblán fókákkal és madarakkal csillapítva éhségüket, túlélve jegesmedve-támadást is. Rozmárbőrből és kövekből épített barlangban teleltek át. Következő tavasszal ismét számos veszéllyel – rozmártámadással, jégbeszakadással – kénytelenek szembenézni.Felkészültségüket bizonyítja, hogy az extrém körülmények ellenére mindketten híztak. Végül találkoztak ismét saját hajójukkal, amelyen 3. társuk távollétük alatt korszakos tudományos megfigyeléseketvégzett. Tapasztalataik alapján fejlesztették a ruházatot, a főzési módokat.Sikerük kulcsa a kis, gyors, ütőképes csapat és az eszkimóktól eltanult technikák alkalmazásában rejlett. FridtjofNansenkésőbb minden tudását hajlandó volt megosztani az érdeklődőkkel. Norvégia önállóvá válásakor pedig ő lett a brit nagykövet. Az I. világháborúban a Népszövetség menekültügyi megbízottjaként segítette a menekülőket. Humanitárius tevékenységéért 1922-ben Béke Nobel-díjat kapott.

E korszak következő, nagyon elszánt figurája Roald Amundsen volt, akinek az Északnyugati átjárót sikerült átszelniea 20.század első éveiben Egy alacsony merülésű, főleg vitorlázásra készült hajóval indult útnak. Kanada északi partjainál 2 évet töltött befagyott hajóján. Ő határozta meg társaival az Északi mágneses pólus helyzetét. Alaszkában is töltött időszakot követően, 1906-ban ér vissza Oslóbaés válik (Nansennel együtt) nemzeti hőssé.

A szintén elszántságáról ismert Robert Peary tengerész társával, Matthew Hansonnel a következő 23 évből 18-at töltött 7 expedícióval a sarkvidéken, kíséretében ornitológussal és meteorológussal is. Peary elsőként tanulmányozta az eszkimók túlélési technikáit, az igluk építését, a szőrmebundák, a kutyaszánok használatát. Grönland legészakibb részéig jutott társával, és fel is térképezte e vidéket. Számos további felfedező túrát vezetett a következő évtizedben, 6-an az Északi-sarkra is eljutottak 1909. április 6-án.Érdekesség, hogy az évek múlásával eredményeiket annyian kérdőjelezték meg, hogy 1989-ben és 2005-ben is rekonstruálták az 1909-es eseményeket. Míg az előbbi eredménye szerint lehetetlen volt 1909-ben eljutni az Északi-sarkra úgy, ahogyan az Peary naplójában szerepelt, utóbbi következtetése alapján azonban ez akár 6 órával hamarabb is történhetett a naplóban feljegyzettekhez képest.

A Déli-sark meghódításának hőskorát jelentő 17 expedíció 1897-1922 között zajlott, a felfedezőutakat az extrém hideg és a körülményekkel folytatott állandó küzdelem jellemezte. Az első közülük egy belga expedíció volt, amelynek a fiatal Amundsen és az utókor által szélhámosnak tartott, legendás dr. Frederick Cook is részese volt. Utóbbi jelenléte létfontosságúnak bizonyult: tanácsára friss fóka és rozmárhúson teleltek át a tagok, így elkerülték a skorbutot, és túléltek. A következő, brit expedíciót Scott kapitány vezette Ernest Shackletonnal. Számos, tudományos jelentőségű felfedezéssel (pl. egy új királypingvin fajról) tértek vissza, valamint azzal a megfigyeléssel, hogy hómentes, száraz völgyek (pl. a Bull Pass) vannak az Déli-sarkon. Ez a csapat állapította meg, hogy a Déli-sark vidéke egy ún. poláris plató, azaz egy magasföld, amelyen átkelve lehet eljutni magához a sarokhoz. Shackleton több további expedícióban vett részt, 1907-09-ben a Nimród hajóval sikertelenül próbálkozott elérni a Déli-sarkot a sarvidéken megépített „alaptáborból”, az ún.HutPointból, de társai eljutottak a déli mágneses pólushoz (ami szintén vándorol). Itt már motoros szánokat is bevetettek, illetve pónikat is, ami az állatokat tekintve rossz választásnak bizonyult a lovak növényi étrendje, izzadása, nagyobb testűsége okán.Shackleton és társai a Déli-sark közelébe jutottak már, amikor vissza kellett fordulniuk. A Déli-sark meghódítása végül az egymással versengő Amundsen és Scott nevéhez fűződik december 14-én és jan 17-én. Amundsen egy teljes hónappal megelőzte Scottot, és expedíciójából mindenki hazatért. Scott 5 emberes vállalkozásából mindenki odaveszett. Számos körülmény miatt Scott megérkeztekor a norvég zászló már hetek óta lengett a Déli-sarkon. Scott a visszaúton maga is meghalt, előtte mindenét elveszítette a csapata: a kutyáit, az izzadó, ezértmegfázásra hajlamos pónikat és a motoros szánokat is. Scott és társai a sarkvidéki őszbena szélsőséges körülmények mellett mindössze 11 mérföldre haltak meg a megépített élelemtároló depótól. B és C vitaminhiányuk, vízhiányuk volt, miközben a gyakorlott, ütőképes Amundsenék még híztak is. Scott nem tudta, hogy a főzéshez használt olaj elpárolog, így nem tudtak ételt, havat melegíteni. Amundsenék leforrasztották a dobozaikat. De az okok közé sorolható még az eltérő fizikai felkészültség (a norvégok síelési tudása), az eltérő ruházat (angol gyapjú vs. szellőző szőrme), a visszaútra hátrahagyott jelölések kisebb száma stb., Scotték hóvaksága, amit a norvégok azzal előztek meg, hogy a társaság nappal pihent, és éjjel haladt, amikor a nap a hátuk mögött sütött.

Ernest Shackleton 1914-17 közötti expedíciója két csapatot állított össze a Déli-sark meghódítása után az európányi kontinens átszelésére. Eredeti terve azonban dugába dőlt, mert a befagyott hajójukat a jég összezúzta, így a mentőcsónakokkal kellett a hazatérést megoldani. Máig ható jelentőségű technikákat dolgozott ki a csapatépítés és a csapatszellem fenntartására, ezeket menedzserképzőkön oktatják. Sportoltatta, énekeltette csapatát, a kutyákat edzették, ünnepségeket szervezett, imádkoztak. Shackleton a legénység minden tagjával szót tudott érteni. Különleges képessége volt arra, hogy az expedíció valamennyi résztvevője érezze a megbecsülést. Kiváló vezető volt, aki megőrizte legénysége csapatszellemét, elkerülte a civakodást a közel hároméves expedíció során. Az Elephant Island elnevezésű sziget 4 hónapig volt 22 emberének otthona, e területen már pingvinekkel és fókákkal is osztoztak a párás, hideg, időben, és Shackleton innen indult tovább néhány emberével a világ legviharosabb tengerén egy vitorlásnak kialakított mentőcsónakkal gyakorlatilag igen kevés eséllyel a túlélésre. Küzdelmes 16 nap után értek vissza a civilizációba, hogy aztán segítséget vigyenek egy chilei mentőhajón, amely még a tél beállta előtt, egy szerencsés időjárású napon éppen ki tudott kötni és mindenkit élve haza tudott juttatni. Sikerének titka az volt, hogy tapasztalt sarkkutatóként is mindenben tanult elődeitől (ivóvíz, vitamin, élelem, főzés, vadászat, helyzet-meghatározás, a depresszió leküzdése stb.).

Ma a Déli-sarkon a parti sávban számos ország még több kutatóállomását helyezték el jégbe ásva, kórházzal, könyvtárral, ebédlőkkel.

Asarkok felfedezésének hőskorszaka világháború(ka)t követő technikai fejlődéssel zárult. Ám azóta is történtek csodaszámba menő események a sarkvidékeken: 1962-ben egy orosz kutatóorvos tükörből operálva, helyi érzéstelenítéssel távolította el saját vakbelét. JerriNielsendoktornő, az amerikai kutatócsapat orvosa pedig mellrákját biopsziázta, majd diagnosztizáltattainterneten keresztül, illetve kezelte magát egy helikopterről számára ledobott kemoterápiás szerekkel. Asarkvidékre jellemző, hogy a magaslatihoz hasonlatos levegő környezetében a daganat gyorsabban nő. Szintén a Déli-sarkon mérték a Földön a leghidegebbet, mínusz 82 fokot 1982-ben.